Valamikor réges-régen az e vidéket birtokló grófnak egy csodálatosan szép leánya volt. A leány káprázatos kék szemében a Kárpátok tiszta égboltjának mérhetetlen kéksége tükröződött, ezért nevezték el Színynek, ami magyarul kéket jelent.

Egy alkalommal, amikor a gróf a hegyi pásztorok és favágók munkáját ellenőrizte, vele tartott leánya is. Színy virágot szedett az erdei tisztáson, amikor egy pásztorsíp vidám dallama ütötte meg a fülét. Lába önkéntelenül is a zeneszó irányába vitte, s egy tisztáson megpillantotta a sípon önfeledten játszó pásztorlegényt. A legény is észrevette a leányt, félbeszakította játékát, s megkérdezte:

– Te ki vagy?
– Én Színy vagyok. Ezek a hegyek és erdők apám birtokai.
  És te ki vagy?
– Én Vér vagyok, a gróf pásztora.

A leány megkérte a legényt, folytassa játékát. A fiú örömmel tett eleget a kérésnek, és egészen alkonyatig gyönyörködött a leány a pásztorsíp csodálatos hangjában. Amikor elbúcsúztak, Színy megígérte Vérnek, hogy máskor is meglátogatja.

A többszöri titkos találkozásuk során barátságuk szerelemmé mélyült. A gonosz emberek irigysége azonban határtalan volt, és a fiatalok titkát beárulták a grófnak.

A gróf megtiltotta leányának, hogy egy rangjához méltatlan pásztorfiúval találkozzon. A legény várta a találkát Színnyel, helyette azonban a gróf szolgái érkeztek. A pásztorsípon játszó legényt észrevétlenül, hátulról közelítették meg, majd a hegyről egy nagy követ gördítettek reá. Amint a leány erről tudomást szerzett, rohant erdőkön, hegyeken át, átölelte a legényt eltakaró követ, és zokogott. Csak sírt és sírt, folytak a könnyei, mígnem a tisztáson tóvá dagadtak, ugyanolyan kékké, mint az ő szeme, ugyanolyan kékké, mint a Kárpátok feletti égbolt.

Az emberek a tavat a szerelmesekről Színevérnek nevezték el.